– Mert a feleségem vagy. És mert hazudsz nekem.
– Nem hazudok.
– Akkor add ide a bankkártyádat is. Nézzük meg, mire költöttél.
Akkor már remegett a kezem. Nem azért, mert féltem, hogy megüt. Gábor soha nem ütött meg. Attól féltem, hogy megint beadom a derekam. Megint odaadom, amit kér. A telefonomat, a pénzemet, a szavaimat, végül magamat is.
– Nem – mondtam.
Ennyit. Egyetlen szót.
Az arca eltorzult.
– Tessék?
– Nem adom oda. És nem magyarázkodom tovább.
Gábor hirtelen lesöpörte az asztalról a kulcstartót és a számlákat. Nem ért hozzám, mégis hátraléptem. Azt mondta, ha most elmegyek, ne merjek visszajönni. Azt mondta, tönkreteszem az életét. Azt mondta, nélküle semmire sem viszem.
Talán régen elhittem volna.
Bementem a hálóba, elővettem egy sporttáskát, és beletettem két pólót, egy farmert, a gyógyszereimet meg a töltőmet. Ennyi fért bele abból az életből, amit nyolc évig építettem.
Amikor kiléptem, Gábor már a kanapén ült. Nem nézett rám.
– Meg fogod bánni – mondta.
– Lehet – feleltem. – De azt jobban bánnám, ha maradnék.
Apám húsz perc alatt ott volt értem. Az autóban nem kérdezett semmit. Csak amikor megálltunk a régi házunk előtt, megszorította a kezem.
Anyám az ajtóban állt papucsban, kardigánban. Meglátta a táskát, és azonnal sírni kezdett. Én meg vele együtt. Úgy ölelt át, mintha megint tizenkét éves lennék, pedig akkor is tudtam: nincs visszaút a régi Eszterhez.
Most három hónapja náluk lakom. Vannak napok, amikor hiányzik Gábor. Nem ő igazán, inkább az a férfi, akinek hittem. Néha majdnem felhívom, mert bűntudatom van, mert sajnálom, mert azt gondolom, talán én is hibáztam. Aztán eszembe jut, milyen érzés volt félni attól, hogy anyámnak visszaírjak.
Nem tudom még, hogyan lesz tovább. De reggelente már nem gyomorgörccsel ébredek. És ez most több, mint amim nagyon rég volt.
Szerintetek meddig kötelességünk „megmenteni” egy házasságot, ha közben saját magunk lassan eltűnünk benne?
És vajon hányan mondják ma is azt, hogy minden rendben, csak mert félnek kimondani az igazat?
