A történet folytatása

És ezek az emlékek hirtelen bizonyítékokká váltak.

Megpróbáltam más irányba vinni a beszélgetést, megkérdeztem arról a férfiról, Gáborról, de Katalin csak megrázta a fejét, és azt mondta, nem róla van szó. Hogy ő akkor jelent meg, amikor benne már nem maradt sem harag, sem düh, csak fáradtság.

Elmondta, hogy eleinte csak beszélgettek — munkáról, gyerekekről, hétköznapi dolgokról, amiket én már régóta nem hallgattam meg. Hogy a férfi nem ígért neki semmit, nem tett nagy gesztusokat, egyszerűen csak figyelt rá. És ez elég volt ahhoz, hogy újra élőnek érezze magát.

Ez feldühített. Nem azért, mert nem értettem, hanem mert túlságosan is értettem. Azt kezdtem mondani, hogy ezt meg lehetett volna oldani, hogy szólhatott volna, hogy én változtam volna, hogy egy családot nem így dobnak el.

És ekkor először nézett rám igazán, egyenesen a szemembe, és kimondott egy mondatot, amitől bennem minden felborult.

„Szóltam. Csak te nem hallgattál.”

Nem volt benne szemrehányás, nem volt benne indulat — és éppen ezért hangzott véglegesnek.

A konyhában ismét csend lett. A másik szobában Bence megfordult álmában, motyogott valamit, és ez a halk zaj hirtelen visszarántott a valóságba. Ránéztem az ajtóra, amely mögött a gyerekek aludtak, és először azon az estén nem magamra gondoltam.

Megkérdeztem, mi lesz most.

Katalin azt mondta, hogy már döntött. Hogy Gáborral együtt keresnek megoldást arra, hol fog élni a gyerekekkel, és hogy nem akar botrányt, bíróságot, háborút. Egyszerűen csak el akar menni, csendben, hogy a gyerekek ne legyenek ennek az egésznek az áldozatai.