A történet folytatása

Akkor még nem is értettem meg azonnal, mit mondott. A szavai mintha elsuhantak volna mellettem, csak egy üres, tompa érzést hagyva maguk után, mint amikor egy hirtelen zaj egy pillanatra kiüti az ember hallását. Néztem az arcát, amelyet minden apró vonásáig ismertem, és mégis először láttam benne valami idegent — egy nyugalmat, amelynek már semmi köze nem volt hozzám.

Megpróbáltam keményen beszélni, élesen, úgy, ahogy a munkában szoktam, ahol elég felemelni a hangot vagy nyomást gyakorolni — és a helyzet visszakerül az irányítás alá. Megkérdeztem, mit jelent ez az egész, mi az a „dolog”, amitől félek, és hogyan engedhette meg magának, hogy idáig jusson.

Katalin nem szakított félbe, nem csattant fel, nem kezdett magyarázkodni. Egyszerűen megvárta, amíg kiadom magamból, amit akarok, és ez a csendes türelem jobban fojtogatott, mint bármilyen kiabálás. Amikor elhallgattam, lassan vett egy levegőt, és azt mondta, hogy az, amitől félek, nem egy másik férfi, és még csak nem is a válás.

„Attól félsz, hogy többé nincs rád szükség,” mondta halkan, nem is igazán rám nézve, inkább valahová a semmibe, mintha ezt a beszélgetést már régen lefolytatta volna magában, és most csak ismétli.

Legszívesebben legyintettem volna, hogy ez ostobaság, de valami bennem összeszorult, mert éreztem, hogy pontosan oda talált, amit én magam is évek óta kerültem. Azt mondta, hogy régóta nem vár már rám úgy, mint férjre, és később már úgy sem, mint arra az emberre, akivel lehet beszélni, tanácsot kérni, megosztani bármit, ami fontos.

„Megtanultam nélküled élni még akkor, amikor papíron mellettem voltál,” mondta egyszerűen, és ettől a mondattól szinte fizikai fájdalmat éreztem.

Eszembe jutottak azok az esték, amikor későn értem haza, és reflexből csak annyit mondtam: „Fáradt vagyok, majd máskor.” Eszembe jutott, ahogy beszélni próbált, én pedig közben a telefonomat görgettem. Ahogy elintéztem az aggodalmait azzal, hogy „ez nem nagy ügy”. Ahogy kényelmes volt azt gondolni, hogy ez mind az ő dolga.