– Éva, most ne azt mondja el, mi a logikus. Azt mondja el, mi fáj.
Na ott eltörtem.
– Az fáj – mondtam –, hogy úgy érzem, választanom kell aközött, aki vagyok, és aközött, akiket szeretek.
Csend lett.
Gábor sokáig nézte a padlót. Aztán halkan megszólalt.
– Nekem meg az fáj, hogy amikor belépsz valahova, mindenki rád figyel. Amikor én, akkor meg… semmi. És tudom, hogy ez ronda érzés. Tudom. De attól még itt van.
Először hallottam tőle ilyen őszintén. Nem dühből, nem támadásként. Csak pucéran.
Hetek alatt kezdtek kijönni belőle dolgok. Hogy az apja mindig azt mondta neki, egy férfi annyit ér, amennyit hazavisz. Hogy szégyellte, amikor én fizettem a balatoni nyaralás nagy részét. Hogy amikor a barátaink viccesen megjegyezték, „na, Gábor, jó dolgod van, eltart az asszony”, ő nevetett, de belül szinte megsemmisült.
És nekem is volt mit belátnom. Hogy tényleg sokszor lekezelően mondtam neki, hogy „majd én megoldom”. Hogy az erőm néha keménységgé vált. Hogy annyira féltem az anyagi bizonytalanságtól, hogy közben észre sem vettem, mennyire egyedül hagytam őt a saját szégyenével.
Nem lett egyik napról a másikra jobb. Volt olyan ülés után, hogy a kocsiban hazafelé megint összevesztünk.
– Könnyű neked – mondta egyszer. – Téged mindig mindenki megerősít.
– Nem könnyű – vágtam rá. – Én csak nem engedhetem meg magamnak, hogy összeessek.
Aztán csönd. Hosszú.
Most ott tartunk, hogy nem mondtam fel. Nem is fogok. Ezt végül Gábor mondta ki egy este, amikor a gyerekek már aludtak.
– Nem akarom, hogy kisebb legyél miattam – mondta rekedten. – Inkább azt akarom megtanulni, hogy melletted se érezzem magam annak.
Akkor odamentem hozzá, és csak megöleltem. Nem azért, mert minden rendben lett. Hanem mert végre nem egymást győzködtük, hanem ugyanazt a falat próbáltuk lebontani.
Még mindig tanuljuk. Van bennem félelem, benne is. De már kimondjuk. És valahogy ettől kevesebb a méreg a levegőben.
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig lehet alkalmazkodni úgy, hogy közben az ember saját magát ne veszítse el?