Aztán ott állt előttem a szatyorral.
– Tedd vissza – mondtam halkan.
– Mi?
– Tedd vissza az ételt.
– Ne legyél már gyerekes.
Akkor elpattant bennem valami. Nem kiabáltam rögtön. Az ember nem így robban fel. Előtte sokáig gyűlik benne minden: a félbehagyott mondatok, a hideg vacsorák, a „majd megoldod”, a meg sem kérdezett döntések.
– Gyerekes az, hogy két teljes napot dolgozom itthon, te pedig úgy rendelkezel vele, mintha neked főztem volna az anyádnak? Egyetlen egyszer nem kérdezted meg, hogy adhatod-e oda. Egyetlen egyszer sem.
Zoltán letette a szatyrot, de inkább dühösen, mint belátóan.
– Te nem érted. Anyám egyedül van.
– Értem. Csak azt nem értem, én mi vagyok. Mert amikor Ilonának kell valami, az azonnal fontos. Ha nekem lenne szükségem rád, akkor meg túlérzékeny vagyok, vagy fáradt vagy, vagy épp menned kell hozzá.
A férjem a pultnak támaszkodott. Nagy csend lett. A hűtő zúgását is hallottam, meg azt, ahogy az utcán valaki becsapja egy autó ajtaját.
– Ezt most nagyon felfújod – mondta végül.
– Nem, Zoltán. Én eddig túl sokáig kicsinyítettem le.
Leültem a konyhaasztalhoz, pedig remegett a lábam. Azt hittem, sírni fogok, de nem sírtam. Furcsa módon tisztább volt a fejem, mint hónapok óta bármikor.
Elmondtam neki, hogy nem Ilonát gyűlölöm. Nem kívánom, hogy egyedül maradjon étel nélkül, vagy hogy fájjon neki a dereka. De Ilonának van fia. Egy felnőtt fia, aki tud bevásárolni, főzni, mosni, ügyeket intézni. Nem nekem kell minden alkalommal ugrani, csak mert nő vagyok, és „nekem úgyis jobban megy”.
– Ha az anyádnak étel kell, főzz neki te – mondtam. – Vagy rendelj neki. Vagy vidd el étterembe. De ne az én időmet, a munkámat és az erőmet ajándékozd oda engedély nélkül.
– De hát ő az anyám.
– Én meg a feleséged vagyok. Vagy legalábbis azt hittem.
⏬ Folytatás a következő oldalon ⏬