– Ugye ezt nem gondolod komolyan, Zoltán? – kérdeztem, és a kezemben megállt a fakanál.

A konyhaasztalon ott sorakozott hat ételes doboz. Töltött káposzta, csirkepaprikás galuskával, egy nagy adag zöldségleves, még a diós bejgli maradékát is szépen felvágtam. Vasárnap délután volt, én pedig két napja szinte ki sem léptem a konyhából.

Zoltán már a kabátját vette. A dobozokat egy nagy szatyorba pakolta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Anyámnak most nehéz. Tudod, hogy fáj a dereka. Nem fog főzni magára – mondta, és még csak rám sem nézett.

– És én? Én fogok? Nekem nem fáj semmim? Én csak úgy itt termek az étellel együtt?

Erre végre felnézett. Az arcán az a türelmetlen fáradtság volt, amitől mindig összemegy bennem valami.

– Erika, ne csinálj már jelenetet. Csak néhány napról van szó.

Csak néhány napról. Ezt mondta akkor is, amikor Ilona, az anyja, tavaly karácsonykor kijelentette, hogy nálunk lesz a szenteste, mert az ő lakása „már nem alkalmas vendégfogadásra”. Én főztem tizenkét emberre a hatvan négyzetméteres lakásunkban, Zoltán pedig egész este a bátyjával beszélgetett a nappaliban.

Ezt mondta akkor is, amikor Ilona felhívott kedden este fél kilenckor, hogy vigyek át neki friss kenyeret, mert elfelejtett venni. Zoltán akkor a kanapén feküdt, és a telefonját nézte. Rám pillantott, aztán csak annyit mondott:

– Te úgyis mész holnap arra.

Nem mentem arra. Soha nem is mentem arra. De elmentem, mert addigra már megszoktam, hogy az ő családjában minden kérés valahogy az én feladatom lesz.

Aznap reggel hétkor keltem. Szombaton piac, aztán főzés, mosogatás, vasalás. Zoltán megígérte, hogy segít, de dél körül elment Ilonához „megnézni a bojlerét”. Este nyolckor jött haza, és azt mondta, teljesen kimerült.