Ahogy Dávid elhaladt azok mellett az emberek mellett, akik nemrég még nevettek rajta, senki sem szólt egy szót sem. De a tekintetük megváltozott. Nem volt bennük többé gúny. Csak zavar és talán szégyen.
A tárgyalóban az igazgató személyesen zárta be az ajtót, és hellyel kínálta a fiút. „A nagyapja az egyik legjelentősebb ügyfelünk volt” — kezdte óvatosan. „De mindig titokban tartotta ezt. Még a bank munkatársai elől is. Úgy intézte, hogy az információkhoz való hozzáférés a lehető legszűkebb legyen.”
Dávid figyelmesen hallgatta, nem szakította félbe. „Azt mondta, a pénz nem a legfontosabb” — szólalt meg halkan. „De fontos, hogy ne tegye tönkre az embert.”
Az igazgató bólintott. „Bölcs ember volt” — válaszolta. „És úgy tűnik, nagyon bízott önben.”
Dávid a kezére nézett. „Azt mondta, ha idejövök, és az emberek nevetnek… akkor jó úton járok” — mondta csendesen. „Mert akkor látni fogom, kik ők valójában.”
Az igazgató elhallgatott. A szobában súlyos csend telepedett meg. A falakon túl a bank élete ment tovább, de itt bent minden lelassult.
Néhány perc múlva az igazgató átadott egy nyomtatott kimutatást az egyenlegről. Dávid átvette, alaposan megnézte, majd bólintott. „Köszönöm” — mondta nyugodtan. „Most már tudom.”
Felállt, gondosan visszatette a papírokat a mappába, és az ajtó felé indult. Az igazgató nem állította meg. Csak annyit mondott: „Ha bármiben segíthetünk — bármikor.”
Dávid egy pillanatra megállt, de nem fordult vissza. „Nekem nem segítség kell” — válaszolta halkan. „Hanem idő.”
Amikor visszalépett a terembe, mindenki ismét megdermedt. De ez már másfajta csend volt. Nem gúnyos. Nem lenéző. Hanem kínos és nehéz.
A fiú ugyanazzal a nyugalommal sétált ki, ahogy bejött. Senki sem próbálta megállítani. Senki sem szólt hozzá.
Csak amikor az ajtó bezárult mögötte, szólalt meg halkan a pezsgős férfi: „Mi… az imént a terem leggazdagabb emberén nevettünk.”
De még ez a mondat sem hozta vissza a korábbi zajt.
Mert addigra mindannyian megértették: nem a pénzről volt szó.
